A rövid, de embert próbáló betegségben is szeretetről, ragaszkodásról tanúságot téve 2016. január 21-re virradóra elhunyt Paulus atya. Sokunknak volt lelkiatyja, beszélgető társa, némettanára, barátja és mestere. Mindannyiunknak pedig az idősebb és bölcsebb testvér, aki a legnehezebb dolgokba is tudott (és tud) humort vinni. Az alábbiakban emlékezésül a vele készült interjú olvasható. Requiescat in pace.
„Megérteni egymást“ - Interjú Paulus atyával - 2009.
Kedves P. Paulus! Az életed során megélted a legújabb német és az európai történelem számos fordulatát. Melyeket tartod a legfontosabb, vagy leginkább meghatározó eseményeknek?
E világban való megjelenésem éve döntő jelentőségűnek bizonyult az egész világ számára: 1933-ban Hitler birodalmi kancellárrá való kinevezésével megkezdődött a nácik „1000 éves birodalma”. Ezt az ezer évet – levonva a január 30. és november 25. közötti szakaszt – kereken tizenkét év alatt sikerült letudnunk. Azóta pedig megint csak eltelt 64 év.
Szüleim mindketten tanárok voltak, én voltam az első gyerekük – ők pedig mindketten, (de kivált édesanyám) megpróbálták rajtam kamatoztatni nevelői kompetenciáikat. 1939 szeptemberéig, a II. világháború kitöréséig a vesztfáliai Hammban éltünk.
Apám katona volt egészen a háború végéig. E fatális történelmi események kezdetén hárman voltunk testvérek. A háború további eseményei három egykét csináltak belőlünk: öcsém Stuttgartba került anyai nagyszüleinkhez, húgom pedig valamivel később édesanyám barátnőjének családjához Dél-Németországba. 1944 tavaszáig egyedül én éltem édesanyámmal Hammban. A háború következtében végül engem is „evakuáltak”, még mielőtt az osztályommal együtt kényszerrel engem is a Gyerekországba („Kinder-Land”) vittek volna.
Így kerültem 1944 tavaszán, tízévesen egy kis parasztcsaládhoz a svábföldi Allgauba. Nevelőszüleim teljesen idegenek, ám rendkívül kedvesek voltak: én pedig paraszt-gyerekké váltam, a birtokunkban három tehénnel és egy disznóval. ’44 őszén kezdtem meg a gimnáziumot Vesztfáliában – folytatás a Hátsó-Pomerániai Lauenburgban – majd a szovjet hadsereg előli menekülést követően ismét a svábföldi Allgauban, amíg első gimnáziumi évünk a 1945 áprilisában a háború vége miatt korai véget nem ért. 1945-ben viszont újabb komoly lépést tettem iskolai pályafutásomban: Illertissenbe, az iskolatestvérek kollégiumába kerültem. Ekkorra 12 év már eltelt – meglehetősen mozgalmas – gyermekkoromból, bizton állíthatom: nem minden nyom nélkül. Szüleim nem találtak vissza egymáshoz a háború után. Rólunk testvéreimmel édesanyám gondoskodott. Egy kis faluban lett tanítónő, így csak a nyári szünetekben láttuk.
Első találkozásom a bencésekkel 1947 nagyhetén történt. Édesanyám végzős osztályával Neresheimbe utazott, én meg velük tartottam. 1947 augusztusában aztán sziléziai bencések települtek le a Neckar melletti Bad Wimpfenben. Ettől fogva iskolás korom végéig, 1952-ig többet voltam vendégségben a Neckar mellett épülő Szent Péter kolostorban, mint amennyi időt édesanyám szolgálati helyein töltöttem a Wimpfen környéki falvakban. Lehet ezután még csodálkozni azon, hogy az érettségi után beléptem a bad wimpfeni kolostorba?
Most Pannonhalmán élsz, s az elmúlt időben felfedezted a közelebbi és távolabbi környéket is. Közben a németnyelvű lelkipásztorkodásba is bekapcsolódtál. Mennyire ismered Magyarországot?
2006 októberében – éppen három évvel ezelőtt – Magyarországra, Pannonhalmára költöztem. Wimpfeni kolostoromat átalakították, más célokra használják. Nem tartott sokáig, míg gondviselésszerű események összjátékából kialakult, hogy pannonhalmi öreg napjaim közben kissé hasznossá tehetem magamat a pilisvörösvári németnyelvű kisebbség katolikus közösségében. A városban minden vasárnap van német istentisztelet, magam havonta egyszer ott misézem. Nem esik nehezemre, hiszen anyanyelvemen tehetem. Közben egy másik nagy lelkipásztori öröm is ért: egy Pannonhalma környéki 9 éves fiút készíthettem fel a keresztségre, majd keresztelhettem meg Pannonhalmán. Édesanyja budapesti, édesapja német, a fiú kétnyelvűen nőtt fel. Jól meg tudtuk érteni egymást.
Időközben Magyarországot is („das Land der Magyaren”) jobban megismertem. Talán azért, mert szeretek utazni. Lehet, hogy ehhez szerzetesi védőszentemnek, Szent Pálnak is köze van…
Magyarország megismerését a sajnos olyan hirtelen elhunyt Miksa atyának is köszönhetem. Ő mutatta meg nekem Pécset, kétszer én vittem el mátrai nyaralására, s közben megnéztük Egert, Bélapátfalvát és Magyarország egy-két további nevezetességét. Persze akad az országban még „terra incognita” elég.
A magyar mellett a beuroni bencés kongregációt is jól ismered. Melyek számodra a beuroni szerzetesség meghatározó vonásai?
Nehéz kérdést tettél fel. Beuronban tanultam, ám a főapátságot nagyon nehéz időkben, 1955 és 1959 között ismertem meg. Kolostori pályafutásom során megfordultam néhányszor a kongregáció általános káptalanjain is. Épp ezeken lett világos számomra, hogy miféle nehézségekkel kell megküzdeniük ma a kongregációhoz tartozó monostoroknak. E nehézségek némelyike talán arra a tényre vezethető vissza, hogy a kongregáció alapításának ideje, a 19. század második fele rendkívül meghatározta a kongregáció későbbi életét is. A reform vágya és megvalósítása kezdetben jelentős fellendüléshez vezetett, amely a két háború közötti időben a „liturgikus mozgalomban” érte el tetőpontját. Egyben azonban túl is lendült rajta, s most másfajta kihívásokkal kellene szembesülnünk. A liturgia ápolása az egyik olyan döntő motívum volt, amely a kongregációhoz vezetett. Manapság inkább a konkrét helyhez kötődő feladatokkal és kihívásokkal szembesülnek a beuroni kolostorok, s ez a folyamat a „kongregációs (ön)tudat” jelentős megváltozásához vezet. Most nem is tudnék ezért jelentős különbséget megnevezni a magyar és a beuroni kongregáció között.
Mit csinálsz szabadidődben? Mi a hobbyd?
Szabadidő alatt ténylegesen „szabad időt” értek. Nincsen már másfajta konkrét feladatom – nem vagyok tanár, plébános, nem vagyok kolostori tisztségviselő sem – ezért lényegében nagyon sok szabad időm van. Ezért kifejezetten hálás vagyok: olvashatok, foglalkozhatom a magammal hozott számos dokumentum rendezésével, ápolhatom személyes kapcsolataimat, s itt-ott még hasznossá is tehetem magam pannonhalmi feladatokban. Sőt, miközben mindezt jól be akarom osztani, néha időhiányba is kerülök – hiszen én sem vagyok már olyan fiatal!